Prologue 2/2

Brittany Ellis

2021. január 15.
 

Miért vagyok itt? Egyáltalán hol vagyok? És mi ez az idegesítő csipogás? 
Mindenem fáj, alig bírok mozogni, ám mégis lassan felemelem fejemet, amit ebben a pillanatban több tonna súlyúnak érzek, ráadásul borzalmasan sajog, mintha egy harangot kongatnának az agyamban. Amint sikerül felülnöm, egy pislogásra sincs időm, a rémes emlékek rohamszerűen öntik el az elmémet, melyekre pánikszerűen reagálok, kétségbe esetten kezdem el nyomogatni az ágyam mellett lévő nővérhívó gombot, Zayn nevét sikoltozva. Hol van most? Jól van? Te jó ég, meg kell tudnom, életben van-e. 
A gyomrom görcsben van az aggodalomtól és a félelemtől. Nem foglalkozom a kínzó szomjúsággal és az sem érdekel, hogy az ajkaim fájdalmasan kivannak cserepesedve, tovább ordítozom. 
Egy hatalmas ajtó csapódás fagyasztja belém a szót, de nem hallgatok el, csupán az üvöltözésem keserves zokogássá alakul, az orvos pedig nagy léptekkel közelít felém, két futástól lihegő nővérrel a nyomában. 
- Hol van? Hol van? - kántálom megállás nélkül a kérdést, ami leginkább foglalkoztat.
- Hol a szarban van?  - Ordítom az arcukba, letojva mindenféle udvariaskodást és jó modort. A könnyeim átáztatják a rajtam lévő undorító hálóinget, amit valószínűleg az orvosok adtak rám, míg nem voltam magamnál, de nem érdekel. Semmi nem érdekel, csak Zayn.
- Asszonyom, kérem, nyugodjon le. - Próbál csitítani nyájasan az idősebb nővér, válaszul pedig - egyáltalán nem vallva rám - egyenesen szembeköpöm. Teljesen kifordultam magamból az idegesség miatt, ilyesmit soha nem csinálnék, amikor nem borítja az agyam az a bizonyos lila köd. 
A nővérke tátott szájjal mered rám, mint aki nem tudja felfogni a történteket, de megértem. Én is hasonlóképpen reagálnék, ha egyszer csak leköpne egy nő. Bár, azt hozzá kell tenni, hogy láthatóan nem vagyok kiszámítható állapotban.
Hirtelen két férfi rohan be fehér ruhában a kórházi szobámba, az egyik megragadja a lábaim, a másik, pedig a két karom szorítja oda az ágyhoz, ezáltal óriási fájdalmat okozva nekem, de megpróbálom kizárni a szörnyű érzést és azon vagyok, hogy kiszabadítsam kezeim az erős szorításból, mindhiába, nem tudok mozogni, lefogtak. Utolsó reményem az ordítás. Minden maradék hangomat bevetem, sikoltozom, mint egy őrült, de ez sem segít, mind a négy végtagomat odaszíjazzák az ágyhoz.
Egy kis szúrást érzek a bal karomban és fél perc múlva kezdek teljesen ellazulni, minden aggasztó gondolat eltűnik a fejemből. Hirtelen túl fáradt vagyok és mielőtt bármit tehetnék, mindent eláraszt a feketeség, mély álomba esek.

      Mikor felkelek ismét ugyanabban a barátságtalan szobában találom magam, ám most sokkal fáradtabb vagyok, mint mikor először ébredtem fel. Amikor már tudok gondolkozni és nem borítja el az elmémet teljesen az álmosság, az első ami eszembe jut, az Zayn és hogy meg kell őt találnom, most rögtön.
A szívem gyorsuló dobogását a fejemben érzem, a szívverésemet pedig a szintén gyorsuló csipogás visszhangozza, miközben az infúziót és a testemből kilógó különböző csöveket tépem ki magamból.
Egy pillanatra elbizonytalanodom, vajon helyes-e, amit teszek, de aztán az aggodalom ismét úrrá lesz rajtam. Óvatosan két lábamra helyezem a súlyomat és lassú, bizonytalan léptekkel hagyom el az üres, élettelen szobát.
Meg kell találnom. Ismételgetem magamban, ahogy belépek egy másik szobába. Körbe nézek, de nem látom sehol.
Csalódottan lépek ki már vagy a tizedik ajtón és egyre kevesebb bennem a remény. Szobák-szobák után, de Zayn sehol. Körbe nézek, hátha találok még egy szobát, ahova esetleg még nem nyitottam be, de meg akad egy felém közeledő alakon a szemem. Basszus, egy orvos. Idegesen törlök le egy izzadság cseppet a homlokomról és berontok a mögöttem lévő kórterembe, remélve, hogy egyáltalán nem vett észre.
Amint becsukódik mögöttem az ajtó, feladom, lecsúszom a fal mentén a hideg, steril padlóra, szabadjára engedve patakként csorgadozó könnyeimet. Nem érdekel, hogy van-e itt bent valaki és ki van itt, vagy mit gondol rólam. Elvesztettem. Csak ülök és zokogok, amikor az ismerős, idegesítő csipogás zaját veszem észre, hihetetlen, hogy legalább öt perce ülök itt és még csak most hallom meg. Egy apró reménnyel emelem fel a tekintetem és a hangforrás felé kapom a fejem. Felsem fogom, amikor meglátom kócos, fekete haját. Sírásom szipogásba majd megkönnyebbült nevetésbe megy át miközben a könnyeket törlöm le forró arcomról. Felpattanok, és felé igyekszem, amilyen gyorsan csak tudok. A szívem majd kiugrik a mellkasomból. 
Szemei rajtam pihennek, mikor leülök az ismerős, fehér ágyra. Nyakába vetem magam, nem tudok parancsolni a tetteimnek és az érzéseimnek, túlságosan boldog vagyok hozzá.
   Él. Itt van. 
De erős karjait érzem, amint eltol magától. Még mindig szipogva, értetlenkedve nézek a szemébe, válasz után kutatva. 
A rémült, összezavarodott tekintete, a félelem, amit barna szemeiben látok, amikor rám néz, darabokra töri a szívem.



Sziasztok!
Meghoztam a prológust és bocsánatot szeretnék kérni, amiért ennyire megvárattalak titeket, ígérem, legközelebb igyekezni fogok!
Remélem élvezhető, még úgy is, hogy fél nap alatt hoztam össze a nővérem segítségével.
Emília x

Köszönet & néhány információ

Sziasztok drága olvasók!

Nagyon szépen kérlek titeket, olvassátok el ezt a kis szösszenetet!

Először is nagyon szépen köszönöm a több, mint 156 oldalmegjelenítést és a 2 feliratkozást. Nagyon boldog vagyok, hogy a prológus után már ilyen számokat mondhatok, ami lehet másnak nem sok, de nekem rettentően jól esik. 
Viszont nem csak azért teszem ezt a bejegyzést közzé, hogy megköszönjem nektek a fent említett dolgokat, hanem azért is, hogy közöljek veletek néhány információt a bloggal kapcsolatban.
A következő prológus sajnos nem tudom pontosan mikor fog érkezni, nem én írom.
Az előző bejegyzésben leírtam, miért, de most kifejtem pontosabban.
Ezt a történetet nem egyedül írom, a másik íróval ( aki, mellékesen megjegyzem, hogy a húgom ) felváltva hozzuk majd a fejezeteket. Két főszereplő van, az egyik ( Heather Williams ) az én fantáziám szüleménye, én írom majd a mindennapjait, a másik főszereplő ( Brittany Ellis ) pedig a húgom kitalált karaktere, az ő szempontjából zajló részeket ő fogja hozni, ő fogja írni. Két prológus lesz, az elsőt már hoztam, a második bevezető érkezése pedig az írótársamtól függ, de már rágom a fülét, hogy igyekezzen, megteszek minden tőlem telhetőt.
A fejezeteket, úgy tervezem, hogy hetente fogjuk hozni, egyik héten én, másik héten a  testvérem  ( valószínüleg szombaton vagy vasárnap ).
Nagyjából ennyi lenne,remélem, hogy nem hagytam ki semmit.
 Bármi más kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel, puszi.