Infó part huszonháromezer

Úristen, több az infós bejegyzés, mint a fejezetek száma, hihetetlen, de gáz, jó ég.
VISZONT, hála az égnek, végre vége van az iskolának, így hatszázszor több időt tudok majd fordítani a részek megírására.
A következő fejezet fele már készen van,  pár napon belül hozni fogom, esküszöm, és ne haragudjatok rám, amiért folyamatosan megváratlak titeket.
DE, nem csak ennyi információval szolgálok nektek.
▪  Mint látjátok, megváltoztattam a nevem Destiny S.-ről Dorothy Beau-ra. Ennek az az oka, hogy borzalmas sablon nevem volt, ami, bevallom őszintén nem is saját kútfőből származott, és nem éreztem sajátnak. Szóval mostantól Dorothy Beau!
▪A részeket mostantól egyedül írom, nem akarom megmagyarázni, a lényeg, hogy én írok majd, de lesz egy jobb kezem is
▪   Lesz még egy nehéz időszak, jövőhét hétfőtől két héten át gyakorlaton leszek, sajnos kötelező, lehet, hogy akkor is csúszni fogok
▪ A történettel kapcsolatban szeretném veletek közölni, hogy próbálom a lehető legizgalmasabbra megformálni mind a karaktereket, mind a történéseket, nagyon sok ötletem van, kérlek maradjatok velem és csatlakozzon az, aki még nem tette meg, ígérem, nem fogtok csalódni. Megpróbálom nem túlságosan elnyújtani, de nem is fogom elsietni a bizonyos szerelmi szálat, ebben biztosak lehettek. Sok fordulat lesz, olyanok, amikre egyáltalán nem fogtok számítani, ezt garantálhatom.
▪  És utolsó pontként: A következő rész lesz az utolső rész Brittany Ellis szemszögéből, magyarán az egyik főszereplőnk lealacsonyodik mellékszereplőre. Esetleg, ha ennek a történetnek vége, az ő történetét is megírom
Köszönöm, ha elolvastad, remélem/reméljük minél többen leszünk az idő elteltével, puszi!

Dorothy Beau 

és
Jade Wander

Információk

Drága olvasók!

Ne haragudjatok, egyszerűen elképesztően röstellem magam, amiért két hónapja nem jelentkeztem / jelentkeztünk.
Sajnos nagy hajrában vagyok az iskolát illetően, igyekszem kijavítani a rossz jegyeket, ezért szinte semmi időm nincs.
Azonban most hozzáfogtam a második fejezethez, ha minden jól megy, jövőhétvégén felkerül, Brittany szemszögéből.
 Amíg iskola van sajnos elő fog fordulni késés, mert hiába igyekszem, képtelen vagyok ennyi felé figyelni.
Tehát az iskola végéig két hetente tervezek részeket hozni.
Remélem megértitek.
Viszont miután vége ennek az őrületnek, igérem, belehúzok.

További információk :

Mint látjátok, új design és új cím van.
Nagyon sablonnak találtam a régi címet ( Light in the dark ), ezért kitaláltam valami eredetibbet, ami közelebb áll a történethez, ami sugall valamit. Viszont emiatt új fejléc is kellett ( amit nagyon köszönök a készítőjének, varázslatos lett ), és a fejléc miatt a designon is alakítgatnom kellett.
Remélem mindenkinek tetszik!

Puszi:
Destiny S. ( Heather Williams alkotója )

Chapter 01.

Heather Williams

2015. Június 04.

,, Áldozni, hinni és remélni,
egymás mellett mindig kitartani.
Megvédeni egymást, semmitől sem félni,
mindig a testvérnek jobbat akarni."

- Az ajtót mindig csukd be, még akkor is, ha itthon vagy, nem bízom ebben a környékben. Ha enni akarsz, vettem pár dolgot, üss össze valami kaját. Ha nem tudsz valamit, hívj fel és kérlek értesíts, ha bármi gond van, rendben? - Hadarja Brittany végtelennek tűnő mondandóját, már lassan fél órája, és kezd irtózatosan bosszantani, képzeletemben már rég vattával tömöm a száját. Bambulva nézem aggódó arcát, s olyannyira nem figyelek rá, hogy nem tudom befókuszálni arcvonásait, csupán homályosan látom aggodalmas tekintetét.
- Hát persze, drágám. - Vigyorgok rá, kinyújtott karokkal, ölelésre várva, ám úgy tűnik nem tudok elég hihetően színészkedni, ahhoz, hogy legjobb barátnőmet beetessem vele, mert meleg ölelés helyett csak szúrós pillantásokat kapok. Brittany lenéz az órájára, amit tőlem kapott karácsonyra - rá ment még a gatyám is, de megérte -  és amikor meglátja a pontos időt, kék szemei almanagyságúra kikerekednek, és rémülten pillant rám.
- Elkések! - Cincogja abnormálisan elvékonyodott hangon.
- Talán, hogyha nem hinnéd azt, hogy tíz éves vagyok és nem oktatnál ki minden egyes hétvégén, amikor elmész, akkor nem késnél el. - Forgatom meg a szemeimet és lehuppanok a fehér kanapéra, másik legjobb barátom társaságában, egy csomag sajtos chipsszel.
- Egy kicsit komolyan vehetnél Heather!- Emeli pár oktávval feljebb a hangját egy bosszús tekintet kíséretében.
- Jól van-jól van, csak indulj már. - Válaszolom unottan, melyet Brittany egy tőle megszokott szemforgatással ajándékoz. De komolyan, annyit forgatja a szemét, hogy csodálom, hogy még nem görcsölt be neki, vagy, ahogy a gyerekek ijesztgetésére kitalált mondás mondja, nem maradt úgy a szeme.
Egy gyors puszi után már be is csapta maga mögött az ajtót. 
Egy hétvége Brittany nélkül, ismét. 
Ilyenkor nem kell semmiféle idióta szabállyal foglalkoznom, amelyeket drága lakótársam vezetett be. A legviccesebb az egészben az, hogy én fogadtam be őt és nem ő engem, mégis átvette az irányítást a ház felett. Az én házam felett.
Egy ideig mosolyogva tűrtem az irányításmániáját, de mostanra már kezd nagyon bosszantani, kirakni viszont nincs szívem, megváltoztatni pedig úgysem tudom, és nem is akarom, mert a hülye rigolyái ellenére is imádom, ez ellen senki és semmi nem tud tenni.
A messzi távolból megszólal Aerosmith- I don't want to miss a thing című száma, és én mindent félre dobva - még a sajtos chipsszel sem foglalkozva - rohanok a hangforrás felé.
- Benjamin?! - Sikítok a telefonba extázisba esve. Tudom, hogy ő az,  mert ez a csengőhang egyedül neki van beállítva, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy Benjamin hív.
Válasz helyett hangos nevetést hallok a vonal másik végéből. Nem törődve azzal a ténnyel, miszerint rajtam mulat, boldogan visongok.
- El sem hiszem, hogy felhívtál! Mi újság? hol vagy most? - Szinte már sírok örömömben és ezt nem is palástolom előle. Már lassan egy éve, hogy egyáltalán nem beszéltünk és borzalmasan hiányzik. 
- Nyugi Heather, ne kapj szívrohamot. - Nevet még mindig- kevésbé intenzíven, mint pár másodperccel ezelőtt-, miközben én a sírásomat próbálom visszatartani.
- Nos, éppen most szálltam le a repülőről, és arra gondoltam, vajon tudnál-e ajánlani valami szállást. - A szívem kihagy egy ütemet, amint felfogom, hogy mit mond. Nem lehet itt. Nem lehet Angliában. Te jó ég.
- Pontosan hol vagy? - Kérdezem lassan, visszafojtott lélegzettel.
- Ugyanabban a városban, amiben remélhetőleg te is tartózkodsz. - Ezt a mondatot hallva akkorát sikítok, hogy magam előtt látom, ahogy jó messzire eltartja a fülétől a telefont. 
- U-uramisten ! Itt vagy Londonban? Te tényleg itt vagy Londonban? - Őrjöngök, mint egy tinédzser lány, aki most kapta meg élete első Justin Bieber koncertjegyét. 
- Én is nagyon örülök neked Heather, de irtózatosan szakad az eső és arra gondoltam, hogy eljöhetnél értem. - Hallom a hangján, hogy alig bírja visszafogni vulkánként kitörni készülő nevetését, reakciómat hallva. Elszokott ezektől a dolgaimtól, de ezen nincs mit csodálkozni, már vagy egy éve, hogy utoljára találkoztunk. 
- Igen, persze, máris ott vagyok. - Csapom le a telefont és villámsebességgel rohanok elkészülni.
Belebújók kedvenc fekete csőnadrágomba és egy fekete trikóba, s a derekamra kötök egy kockás inget, a divat kedvéért. Kicsapom a szobám ajtaját, és beszaladok az emeleten lévő fürdőszobába. Extra sebességgel megmosom a fogaimat rózsaszín fogkefémmel, s kifésülöm hátam közepéig érő sötét hajamat.
Úgy tűnik, a lépcsőn való futás egyáltalán nem nekem való, tekintve, hogy legalább háromszor majdnem legurulok. 
Felrántom magamra az éppen kezembe kerülő cipőmet, majd a bejárati ajtót kitépve, kapkodva lábaimat megyek a 20. születésnapomra saját magamtól kapott rozoga tragacsomhoz. A célnak megfelel, nemde?
Az ajtó nem nyílik, bármit csinálok. Nagyjából öt perc ajtórángatás és pár idegösszeomlás után végre rájövök a probléma okára. Ekkora idióta barom is csak én lehetek, már meg sem lepődök saját magamon. 
Tenyeremmel rácsapok a homlokomra egy szép hosszú káromkodással körítve és visszaszaladok a házba, a táskámért. Miután megtalálom a kandalló mellet, becsukom magam után a ház ajtaját és kikeresem a sok kacat közül a slusszkulcsot. Kinyitom az ajtót és amilyen gyorsan csak tudok, elindulok, leszáguldok a lehajtóról és öt perc múlva már az autópályán falom a kilométereket. Nem túl régóta van meg a jogosítványom, de szerintem semmi gond nincs a vezetési módszeremmel. Próbálok lehiggadni, nem akarok balesetet szenvedni vagy okozni.
    El sem hiszem, hogy ennyi idő után végre találkozom Benjaminnel. Mióta az eszemet tudom rajongva szeretjük egymást, és az elmúlt öt évben, azóta, hogy a világot járja, csak erősödött köztünk a kötelék, nem áll közénk a távolság. Mindenki irigyli a kapcsolatomat a bátyámmal, őszintén szólva, ezen nem csodálkozom, azt hiszem, ennél szorosabb, igazabb testvéri szeretet nincs a világon.
Miután letérek a sztrádáról, a legelső piros lámpánál előveszem a telefonom és tárcsázom Brittanyt, hogy elújságoljam neki ezt az óriási hírt. Mikor már háromszor megcsörgettem legjobb barátnőmet, sikertelenül, feladom a próbálkozást, valószínűleg már repülőn ül.
Brittany és Benjamin mindig is nagyon jól kijöttek egymással, szerintem túlságosan is jól, de ezt soha nem vallaná be egyikőjük sem, még saját maguknak sem. Hogy őszinte legyek, nem nagyon erőlködöm a szemük felnyitását illetően, felfordul a gyomrom, akárhányszor elképzelem őket együtt. Bleh.
Amint jobbra fordulok az autóval, meglátom a Heathrow repülőteret. A vigyoromat még egy kéttonnás baltával sem lehetne eltüntetni az arcomról, annyira boldog vagyok. Nagyjából hat perc parkolóhely keresés után végre találok egy üres helyet. Ez az egyik, amit utálok Londonban. Sosincs parkolóhely. Kibaszottul idegesítő.
Kiszállok az autóból és csak akkor veszem észre, hogy úgy esik az eső, mintha dézsából öntenék. 
Úgy rémlik, Benjamin említette, hogy elég rossz az időjárás, de annyira izgatott voltam, hogy elfeledkeztem róla, ráadásul, amikor elindultam, nagyon jó idő volt, egyáltalán nem esett. A kezem libabőrös lesz a rá hulló hideg esőcseppektől, ezért a derekamra kötött inget felveszem, reménykedve abban, hogy enyhíti a fogam vacogását. Nos, egyáltalán nem segít, sőt, még rosszabb lesz, amint átázik a vékony anyag és rám tapad.
    Körbenézek, hátha meglelem bátyámat a tengernyi ember és esernyő között, de sehol nincsen, hiába futtatom körbe szemeimet vagy ezerszer. Elindulok befelé, feltételezem, hogy ott van valahol, elvégre mégiscsak szakad az eső. Majdnem beérek, amikor valaki megkocogtatja a vállam. Automatikusan nézek a hátam mögé, és mikor felfogom ki is áll velem szemben, hangos sikollyal ugrok a nyakába. Valószínűleg az emberek megbámulnak minket, azt gondolván, idióta szerelmespár vagyunk, de tojok mindenkire, tojok az egész világra. Legalábbis ebben a percben.
Ő csak nevet rajtam, de azért erősen magához szorít.
- Ben! El sem hiszem! Annyira, annyira hiányoztál. - Szipogok és ő még erősebben ölel magához.
Pár perc érzelmes köszöntés után, amilyen gyorsan csak tudunk, visszaszaladunk az autóhoz.
Bepattanok a vezetőülésbe és a biztonsági öv felé nyúlok, de mielőtt bekötném magam, észreveszem, hogy Benjamin nem száll be, hanem csak bámul engem az ablakon keresztül. A kezemmel intek neki, hogy jöjjön már, ám nem az ő térfelén lévő ajtót nyitja ki, hanem azt, ami az enyémnél van. 
- Az ölembe akarsz ülni, haver? - Vonom fel az egyik szemöldököm, nem értve, mi is a szándéka pontosan.
Megforgatja a szemét és beszédre nyitja a száját.
- Én vezetek. - Jelenti ki határozottan, és most rajtam a sor, hogy a szememet forgassam. Soha nem engedi, hogy vezessek, mert állítása szerint nem érzi magát férfinak az anyósülésen ülve.
- Benj...- Kezdem, de belém fojtja a  szót.
- Én vezetek! - Ismétli meg magát, ellentmondást nem tűrő hangnemben. Látom, hogy semmi esély arra, hogy rábeszéljem, én vezessek, ezért egy nagy 'feladom féle' sóhaj kíséretében átadom neki a helyet, és átmászok a baloldalra.
- Szörnyű vagy. - Vágom a fejéhez, de ő nem veszi magára, hatalmas mosolyra húzza ajkait.
- De imádsz. - Közli a nyilvánvalót, és most már én is vigyorgok.


Sziasztok, Drágák!
Amint írtam, itt is a rész, sikerült befejeznem, hála istennek szombatra.
A rész nem árul el semmit a történetről, mondhatni, ez egy bevezető fejezet, a következő is az lesz, a másik főszereplő szemszögéből.
Nem lett jó, tudom, megpróbálok folyamatosan javítani az írásomat illetően, de azért remélem nem vettem el a kedveteket a történet további követésétől.
Köszönöm a három feliratkozót és a több mint 450 megkekintést, ennyi idő alatt.
Lenne egy kérdésem hozzátok. A rész megfelelő hosszúságú? Esetleg nem túl rövid, vagy túl hosszú? 
Puszi

Információ

Drága olvasók!
Tudom, hogy már régen a 3. fejezetnél, vagy annál is többnél kéne járnia a történetnek, és kész is van odáig, ám semmi időm nincsen begépelni a részeket.
Elkezdtem, próbálom szombaton hozni.
Ne haragudjatok.
Puszi

Prologue 2/2

Brittany Ellis

2021. január 15.
 

Miért vagyok itt? Egyáltalán hol vagyok? És mi ez az idegesítő csipogás? 
Mindenem fáj, alig bírok mozogni, ám mégis lassan felemelem fejemet, amit ebben a pillanatban több tonna súlyúnak érzek, ráadásul borzalmasan sajog, mintha egy harangot kongatnának az agyamban. Amint sikerül felülnöm, egy pislogásra sincs időm, a rémes emlékek rohamszerűen öntik el az elmémet, melyekre pánikszerűen reagálok, kétségbe esetten kezdem el nyomogatni az ágyam mellett lévő nővérhívó gombot, Zayn nevét sikoltozva. Hol van most? Jól van? Te jó ég, meg kell tudnom, életben van-e. 
A gyomrom görcsben van az aggodalomtól és a félelemtől. Nem foglalkozom a kínzó szomjúsággal és az sem érdekel, hogy az ajkaim fájdalmasan kivannak cserepesedve, tovább ordítozom. 
Egy hatalmas ajtó csapódás fagyasztja belém a szót, de nem hallgatok el, csupán az üvöltözésem keserves zokogássá alakul, az orvos pedig nagy léptekkel közelít felém, két futástól lihegő nővérrel a nyomában. 
- Hol van? Hol van? - kántálom megállás nélkül a kérdést, ami leginkább foglalkoztat.
- Hol a szarban van?  - Ordítom az arcukba, letojva mindenféle udvariaskodást és jó modort. A könnyeim átáztatják a rajtam lévő undorító hálóinget, amit valószínűleg az orvosok adtak rám, míg nem voltam magamnál, de nem érdekel. Semmi nem érdekel, csak Zayn.
- Asszonyom, kérem, nyugodjon le. - Próbál csitítani nyájasan az idősebb nővér, válaszul pedig - egyáltalán nem vallva rám - egyenesen szembeköpöm. Teljesen kifordultam magamból az idegesség miatt, ilyesmit soha nem csinálnék, amikor nem borítja az agyam az a bizonyos lila köd. 
A nővérke tátott szájjal mered rám, mint aki nem tudja felfogni a történteket, de megértem. Én is hasonlóképpen reagálnék, ha egyszer csak leköpne egy nő. Bár, azt hozzá kell tenni, hogy láthatóan nem vagyok kiszámítható állapotban.
Hirtelen két férfi rohan be fehér ruhában a kórházi szobámba, az egyik megragadja a lábaim, a másik, pedig a két karom szorítja oda az ágyhoz, ezáltal óriási fájdalmat okozva nekem, de megpróbálom kizárni a szörnyű érzést és azon vagyok, hogy kiszabadítsam kezeim az erős szorításból, mindhiába, nem tudok mozogni, lefogtak. Utolsó reményem az ordítás. Minden maradék hangomat bevetem, sikoltozom, mint egy őrült, de ez sem segít, mind a négy végtagomat odaszíjazzák az ágyhoz.
Egy kis szúrást érzek a bal karomban és fél perc múlva kezdek teljesen ellazulni, minden aggasztó gondolat eltűnik a fejemből. Hirtelen túl fáradt vagyok és mielőtt bármit tehetnék, mindent eláraszt a feketeség, mély álomba esek.

      Mikor felkelek ismét ugyanabban a barátságtalan szobában találom magam, ám most sokkal fáradtabb vagyok, mint mikor először ébredtem fel. Amikor már tudok gondolkozni és nem borítja el az elmémet teljesen az álmosság, az első ami eszembe jut, az Zayn és hogy meg kell őt találnom, most rögtön.
A szívem gyorsuló dobogását a fejemben érzem, a szívverésemet pedig a szintén gyorsuló csipogás visszhangozza, miközben az infúziót és a testemből kilógó különböző csöveket tépem ki magamból.
Egy pillanatra elbizonytalanodom, vajon helyes-e, amit teszek, de aztán az aggodalom ismét úrrá lesz rajtam. Óvatosan két lábamra helyezem a súlyomat és lassú, bizonytalan léptekkel hagyom el az üres, élettelen szobát.
Meg kell találnom. Ismételgetem magamban, ahogy belépek egy másik szobába. Körbe nézek, de nem látom sehol.
Csalódottan lépek ki már vagy a tizedik ajtón és egyre kevesebb bennem a remény. Szobák-szobák után, de Zayn sehol. Körbe nézek, hátha találok még egy szobát, ahova esetleg még nem nyitottam be, de meg akad egy felém közeledő alakon a szemem. Basszus, egy orvos. Idegesen törlök le egy izzadság cseppet a homlokomról és berontok a mögöttem lévő kórterembe, remélve, hogy egyáltalán nem vett észre.
Amint becsukódik mögöttem az ajtó, feladom, lecsúszom a fal mentén a hideg, steril padlóra, szabadjára engedve patakként csorgadozó könnyeimet. Nem érdekel, hogy van-e itt bent valaki és ki van itt, vagy mit gondol rólam. Elvesztettem. Csak ülök és zokogok, amikor az ismerős, idegesítő csipogás zaját veszem észre, hihetetlen, hogy legalább öt perce ülök itt és még csak most hallom meg. Egy apró reménnyel emelem fel a tekintetem és a hangforrás felé kapom a fejem. Felsem fogom, amikor meglátom kócos, fekete haját. Sírásom szipogásba majd megkönnyebbült nevetésbe megy át miközben a könnyeket törlöm le forró arcomról. Felpattanok, és felé igyekszem, amilyen gyorsan csak tudok. A szívem majd kiugrik a mellkasomból. 
Szemei rajtam pihennek, mikor leülök az ismerős, fehér ágyra. Nyakába vetem magam, nem tudok parancsolni a tetteimnek és az érzéseimnek, túlságosan boldog vagyok hozzá.
   Él. Itt van. 
De erős karjait érzem, amint eltol magától. Még mindig szipogva, értetlenkedve nézek a szemébe, válasz után kutatva. 
A rémült, összezavarodott tekintete, a félelem, amit barna szemeiben látok, amikor rám néz, darabokra töri a szívem.



Sziasztok!
Meghoztam a prológust és bocsánatot szeretnék kérni, amiért ennyire megvárattalak titeket, ígérem, legközelebb igyekezni fogok!
Remélem élvezhető, még úgy is, hogy fél nap alatt hoztam össze a nővérem segítségével.
Emília x

Köszönet & néhány információ

Sziasztok drága olvasók!

Nagyon szépen kérlek titeket, olvassátok el ezt a kis szösszenetet!

Először is nagyon szépen köszönöm a több, mint 156 oldalmegjelenítést és a 2 feliratkozást. Nagyon boldog vagyok, hogy a prológus után már ilyen számokat mondhatok, ami lehet másnak nem sok, de nekem rettentően jól esik. 
Viszont nem csak azért teszem ezt a bejegyzést közzé, hogy megköszönjem nektek a fent említett dolgokat, hanem azért is, hogy közöljek veletek néhány információt a bloggal kapcsolatban.
A következő prológus sajnos nem tudom pontosan mikor fog érkezni, nem én írom.
Az előző bejegyzésben leírtam, miért, de most kifejtem pontosabban.
Ezt a történetet nem egyedül írom, a másik íróval ( aki, mellékesen megjegyzem, hogy a húgom ) felváltva hozzuk majd a fejezeteket. Két főszereplő van, az egyik ( Heather Williams ) az én fantáziám szüleménye, én írom majd a mindennapjait, a másik főszereplő ( Brittany Ellis ) pedig a húgom kitalált karaktere, az ő szempontjából zajló részeket ő fogja hozni, ő fogja írni. Két prológus lesz, az elsőt már hoztam, a második bevezető érkezése pedig az írótársamtól függ, de már rágom a fülét, hogy igyekezzen, megteszek minden tőlem telhetőt.
A fejezeteket, úgy tervezem, hogy hetente fogjuk hozni, egyik héten én, másik héten a  testvérem  ( valószínüleg szombaton vagy vasárnap ).
Nagyjából ennyi lenne,remélem, hogy nem hagytam ki semmit.
 Bármi más kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel, puszi.

Prologue 1/2

 Heather Williams

2021. Január 15.


Hűs, téli szellő simogatja hidegtől kipirult arcomat, a hajam pedig egyre csak ázik az igen erősen hulló, hatalmas hópelyhektől. A legelső havazás ezen a télen, ám mégsem tölt el jó kedvvel, mint ahogy szokott.
Nem érdekel, hogy tornacipőm már teljesen átázott és az sem izgat, hogy egyáltalán nem érzem az ujjaimat a fagyos időtől, nem moccanok a kihalt játszótér rozoga hintájáról. Olyan, mintha odafagytam volna.
    Remegő kezekkel veszem elő meleg télikabátom zsebéből a gyűrött papírt, kihajtogatom és elkezdem olvasni. Pontosabban elkezdeném, ha eltudnám, de nem megy. Egy betűt sem tudok kiolvasni, homályosan látom.
 Ez az utolsó levél, amit tőle kaptam, három évvel ezelőtt. Nagyjából minden nap elolvasom azóta, mióta a postaládámban landolt, ám most képtelen vagyok rá. 
     Ma öt éve történt, s szörnyen érzem magam. Nem akarok rá gondolni, mégsem tudom megállítani az emlékeket, amik reggel óta kisértenek. Még egyszer neki futok az olvasásnak, de ismét kudarcba fullad a próbálkozásom. Nem bírom elolvasni, ma nem.
     Hirtelen nem is tudom mit képzeltem, hogy ide kijöttem, szánalmas amit művelek.
   Visszateszem a levelet a zsebembe, felállok és sietős léptekkel indulok haza. Nehéz volt visszaköltözni Angliába, azok után ami történt, de nem akartam teljesen új életet kezdeni és mindent eldobni, amim csak volt, beleértve a családomat is.  Nagy trauma volt az, ami történt, de megpróbáltam a helyén kezelni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem változtam semmit, de próbáltam ugyanaz az ember maradni, aki a történtek előtt voltam és azt hiszem ezt nagyrészt sikerült megvalósítanom. Nem hagytam, hogy maga alá temessen a fájdalom és a gyász. Hiába vannak napok, amikor nem bírok nem rá és a közös emlékeinkre gondolni, hiába vannak olyan esték, amiket végig zokogok, nem lettem depressziós, nem fogyasztok drogot vagy szívok cigarettát és nem tértem vissza az illegális munkámhoz, amit miatta hagytam abba. Nem. Túléltem és büszke vagyok magamra.




 Szervusz drága, idetévedt olvasó!
Nyilván nem vagy biztos benne, hogy mit jelent a címnél lévő '1/2'. Nos, nem csak én írom, hanem a testvérem is, két lány szempontjából fog zajlani a történet, ezért lesz még egy prológus, amit ő fog megírni, a másik főszereplő szemszögéből.Továbbá, a dátum magyarázata az,
hogy a prológus a múltban játszódik.
Bármi más kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel!