Chapter 01.

Heather Williams

2015. Június 04.

,, Áldozni, hinni és remélni,
egymás mellett mindig kitartani.
Megvédeni egymást, semmitől sem félni,
mindig a testvérnek jobbat akarni."

- Az ajtót mindig csukd be, még akkor is, ha itthon vagy, nem bízom ebben a környékben. Ha enni akarsz, vettem pár dolgot, üss össze valami kaját. Ha nem tudsz valamit, hívj fel és kérlek értesíts, ha bármi gond van, rendben? - Hadarja Brittany végtelennek tűnő mondandóját, már lassan fél órája, és kezd irtózatosan bosszantani, képzeletemben már rég vattával tömöm a száját. Bambulva nézem aggódó arcát, s olyannyira nem figyelek rá, hogy nem tudom befókuszálni arcvonásait, csupán homályosan látom aggodalmas tekintetét.
- Hát persze, drágám. - Vigyorgok rá, kinyújtott karokkal, ölelésre várva, ám úgy tűnik nem tudok elég hihetően színészkedni, ahhoz, hogy legjobb barátnőmet beetessem vele, mert meleg ölelés helyett csak szúrós pillantásokat kapok. Brittany lenéz az órájára, amit tőlem kapott karácsonyra - rá ment még a gatyám is, de megérte -  és amikor meglátja a pontos időt, kék szemei almanagyságúra kikerekednek, és rémülten pillant rám.
- Elkések! - Cincogja abnormálisan elvékonyodott hangon.
- Talán, hogyha nem hinnéd azt, hogy tíz éves vagyok és nem oktatnál ki minden egyes hétvégén, amikor elmész, akkor nem késnél el. - Forgatom meg a szemeimet és lehuppanok a fehér kanapéra, másik legjobb barátom társaságában, egy csomag sajtos chipsszel.
- Egy kicsit komolyan vehetnél Heather!- Emeli pár oktávval feljebb a hangját egy bosszús tekintet kíséretében.
- Jól van-jól van, csak indulj már. - Válaszolom unottan, melyet Brittany egy tőle megszokott szemforgatással ajándékoz. De komolyan, annyit forgatja a szemét, hogy csodálom, hogy még nem görcsölt be neki, vagy, ahogy a gyerekek ijesztgetésére kitalált mondás mondja, nem maradt úgy a szeme.
Egy gyors puszi után már be is csapta maga mögött az ajtót. 
Egy hétvége Brittany nélkül, ismét. 
Ilyenkor nem kell semmiféle idióta szabállyal foglalkoznom, amelyeket drága lakótársam vezetett be. A legviccesebb az egészben az, hogy én fogadtam be őt és nem ő engem, mégis átvette az irányítást a ház felett. Az én házam felett.
Egy ideig mosolyogva tűrtem az irányításmániáját, de mostanra már kezd nagyon bosszantani, kirakni viszont nincs szívem, megváltoztatni pedig úgysem tudom, és nem is akarom, mert a hülye rigolyái ellenére is imádom, ez ellen senki és semmi nem tud tenni.
A messzi távolból megszólal Aerosmith- I don't want to miss a thing című száma, és én mindent félre dobva - még a sajtos chipsszel sem foglalkozva - rohanok a hangforrás felé.
- Benjamin?! - Sikítok a telefonba extázisba esve. Tudom, hogy ő az,  mert ez a csengőhang egyedül neki van beállítva, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy Benjamin hív.
Válasz helyett hangos nevetést hallok a vonal másik végéből. Nem törődve azzal a ténnyel, miszerint rajtam mulat, boldogan visongok.
- El sem hiszem, hogy felhívtál! Mi újság? hol vagy most? - Szinte már sírok örömömben és ezt nem is palástolom előle. Már lassan egy éve, hogy egyáltalán nem beszéltünk és borzalmasan hiányzik. 
- Nyugi Heather, ne kapj szívrohamot. - Nevet még mindig- kevésbé intenzíven, mint pár másodperccel ezelőtt-, miközben én a sírásomat próbálom visszatartani.
- Nos, éppen most szálltam le a repülőről, és arra gondoltam, vajon tudnál-e ajánlani valami szállást. - A szívem kihagy egy ütemet, amint felfogom, hogy mit mond. Nem lehet itt. Nem lehet Angliában. Te jó ég.
- Pontosan hol vagy? - Kérdezem lassan, visszafojtott lélegzettel.
- Ugyanabban a városban, amiben remélhetőleg te is tartózkodsz. - Ezt a mondatot hallva akkorát sikítok, hogy magam előtt látom, ahogy jó messzire eltartja a fülétől a telefont. 
- U-uramisten ! Itt vagy Londonban? Te tényleg itt vagy Londonban? - Őrjöngök, mint egy tinédzser lány, aki most kapta meg élete első Justin Bieber koncertjegyét. 
- Én is nagyon örülök neked Heather, de irtózatosan szakad az eső és arra gondoltam, hogy eljöhetnél értem. - Hallom a hangján, hogy alig bírja visszafogni vulkánként kitörni készülő nevetését, reakciómat hallva. Elszokott ezektől a dolgaimtól, de ezen nincs mit csodálkozni, már vagy egy éve, hogy utoljára találkoztunk. 
- Igen, persze, máris ott vagyok. - Csapom le a telefont és villámsebességgel rohanok elkészülni.
Belebújók kedvenc fekete csőnadrágomba és egy fekete trikóba, s a derekamra kötök egy kockás inget, a divat kedvéért. Kicsapom a szobám ajtaját, és beszaladok az emeleten lévő fürdőszobába. Extra sebességgel megmosom a fogaimat rózsaszín fogkefémmel, s kifésülöm hátam közepéig érő sötét hajamat.
Úgy tűnik, a lépcsőn való futás egyáltalán nem nekem való, tekintve, hogy legalább háromszor majdnem legurulok. 
Felrántom magamra az éppen kezembe kerülő cipőmet, majd a bejárati ajtót kitépve, kapkodva lábaimat megyek a 20. születésnapomra saját magamtól kapott rozoga tragacsomhoz. A célnak megfelel, nemde?
Az ajtó nem nyílik, bármit csinálok. Nagyjából öt perc ajtórángatás és pár idegösszeomlás után végre rájövök a probléma okára. Ekkora idióta barom is csak én lehetek, már meg sem lepődök saját magamon. 
Tenyeremmel rácsapok a homlokomra egy szép hosszú káromkodással körítve és visszaszaladok a házba, a táskámért. Miután megtalálom a kandalló mellet, becsukom magam után a ház ajtaját és kikeresem a sok kacat közül a slusszkulcsot. Kinyitom az ajtót és amilyen gyorsan csak tudok, elindulok, leszáguldok a lehajtóról és öt perc múlva már az autópályán falom a kilométereket. Nem túl régóta van meg a jogosítványom, de szerintem semmi gond nincs a vezetési módszeremmel. Próbálok lehiggadni, nem akarok balesetet szenvedni vagy okozni.
    El sem hiszem, hogy ennyi idő után végre találkozom Benjaminnel. Mióta az eszemet tudom rajongva szeretjük egymást, és az elmúlt öt évben, azóta, hogy a világot járja, csak erősödött köztünk a kötelék, nem áll közénk a távolság. Mindenki irigyli a kapcsolatomat a bátyámmal, őszintén szólva, ezen nem csodálkozom, azt hiszem, ennél szorosabb, igazabb testvéri szeretet nincs a világon.
Miután letérek a sztrádáról, a legelső piros lámpánál előveszem a telefonom és tárcsázom Brittanyt, hogy elújságoljam neki ezt az óriási hírt. Mikor már háromszor megcsörgettem legjobb barátnőmet, sikertelenül, feladom a próbálkozást, valószínűleg már repülőn ül.
Brittany és Benjamin mindig is nagyon jól kijöttek egymással, szerintem túlságosan is jól, de ezt soha nem vallaná be egyikőjük sem, még saját maguknak sem. Hogy őszinte legyek, nem nagyon erőlködöm a szemük felnyitását illetően, felfordul a gyomrom, akárhányszor elképzelem őket együtt. Bleh.
Amint jobbra fordulok az autóval, meglátom a Heathrow repülőteret. A vigyoromat még egy kéttonnás baltával sem lehetne eltüntetni az arcomról, annyira boldog vagyok. Nagyjából hat perc parkolóhely keresés után végre találok egy üres helyet. Ez az egyik, amit utálok Londonban. Sosincs parkolóhely. Kibaszottul idegesítő.
Kiszállok az autóból és csak akkor veszem észre, hogy úgy esik az eső, mintha dézsából öntenék. 
Úgy rémlik, Benjamin említette, hogy elég rossz az időjárás, de annyira izgatott voltam, hogy elfeledkeztem róla, ráadásul, amikor elindultam, nagyon jó idő volt, egyáltalán nem esett. A kezem libabőrös lesz a rá hulló hideg esőcseppektől, ezért a derekamra kötött inget felveszem, reménykedve abban, hogy enyhíti a fogam vacogását. Nos, egyáltalán nem segít, sőt, még rosszabb lesz, amint átázik a vékony anyag és rám tapad.
    Körbenézek, hátha meglelem bátyámat a tengernyi ember és esernyő között, de sehol nincsen, hiába futtatom körbe szemeimet vagy ezerszer. Elindulok befelé, feltételezem, hogy ott van valahol, elvégre mégiscsak szakad az eső. Majdnem beérek, amikor valaki megkocogtatja a vállam. Automatikusan nézek a hátam mögé, és mikor felfogom ki is áll velem szemben, hangos sikollyal ugrok a nyakába. Valószínűleg az emberek megbámulnak minket, azt gondolván, idióta szerelmespár vagyunk, de tojok mindenkire, tojok az egész világra. Legalábbis ebben a percben.
Ő csak nevet rajtam, de azért erősen magához szorít.
- Ben! El sem hiszem! Annyira, annyira hiányoztál. - Szipogok és ő még erősebben ölel magához.
Pár perc érzelmes köszöntés után, amilyen gyorsan csak tudunk, visszaszaladunk az autóhoz.
Bepattanok a vezetőülésbe és a biztonsági öv felé nyúlok, de mielőtt bekötném magam, észreveszem, hogy Benjamin nem száll be, hanem csak bámul engem az ablakon keresztül. A kezemmel intek neki, hogy jöjjön már, ám nem az ő térfelén lévő ajtót nyitja ki, hanem azt, ami az enyémnél van. 
- Az ölembe akarsz ülni, haver? - Vonom fel az egyik szemöldököm, nem értve, mi is a szándéka pontosan.
Megforgatja a szemét és beszédre nyitja a száját.
- Én vezetek. - Jelenti ki határozottan, és most rajtam a sor, hogy a szememet forgassam. Soha nem engedi, hogy vezessek, mert állítása szerint nem érzi magát férfinak az anyósülésen ülve.
- Benj...- Kezdem, de belém fojtja a  szót.
- Én vezetek! - Ismétli meg magát, ellentmondást nem tűrő hangnemben. Látom, hogy semmi esély arra, hogy rábeszéljem, én vezessek, ezért egy nagy 'feladom féle' sóhaj kíséretében átadom neki a helyet, és átmászok a baloldalra.
- Szörnyű vagy. - Vágom a fejéhez, de ő nem veszi magára, hatalmas mosolyra húzza ajkait.
- De imádsz. - Közli a nyilvánvalót, és most már én is vigyorgok.


Sziasztok, Drágák!
Amint írtam, itt is a rész, sikerült befejeznem, hála istennek szombatra.
A rész nem árul el semmit a történetről, mondhatni, ez egy bevezető fejezet, a következő is az lesz, a másik főszereplő szemszögéből.
Nem lett jó, tudom, megpróbálok folyamatosan javítani az írásomat illetően, de azért remélem nem vettem el a kedveteket a történet további követésétől.
Köszönöm a három feliratkozót és a több mint 450 megkekintést, ennyi idő alatt.
Lenne egy kérdésem hozzátok. A rész megfelelő hosszúságú? Esetleg nem túl rövid, vagy túl hosszú? 
Puszi